Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2004-ben »
5csillagos Kraftwerk, Olympia, Dublin
Guardian Unlimited
2004. március 17.
/ Alexis Petridis írása /
Az Olympia Theatre előtti sorban egy középkorú férfi részletezi sikertelen kísérleteit, hogy odalopakodjon a Kraftwerkhez a színpadi ajtónál. "Nem láttam őket," mondja társának, "de láttam a turnébuszukat!" A német quartet titokzatosságát és befolyását - bárki, aki szintetizátort használt az elmúlt 30 évben, tartozik nekik - mutatja, hogy még mindig akkora izgalmat tudnak kelteni, mint amekkorát újkeletű történelmük kapott: 23 év alatt csupán két album, melyek közül egyikről sem érdemes Düsseldorfba írni.
Még image-ük is úgy tűnik, aggasztó generálozáson ment át. A Kraftwerk a glam és prog rock-korszakban fenntartotta méltóságát rövidre vágott hajával és elegáns szabóságával, de a mostani élő fellépéseken fluoreszkáló testhezálló ruhában jelennek meg. Ez nem olyan megjelenés, amely sokat használ Florian Schneider alapítótagnak. Már fiatalságában is baljós kinézetű volt, Schneider most teljesen kopasz. Feszes fluoreszkáló ruhájában, hatalmas homlokán bíbor ragyogással, melyet UV-fények kölcsönöznek neki, úgy néz ki, mint amit az Urak Szövetsége álmodhat egy lázas pillanatban.
Talán bölcsen, az UV-ruhák az utolsó ráadásra korlátozódnak. A quartet zakóban és nyakkendőben jön a színpadra: ez utóbbi a Kraftwerk gyakran figyelmen hagyott humorérzékének megnyilvánulásaként, megfelelő pillanatokban felvillan. Az új anyag hallhatóan a leggyengébb azok közül, amit játszanak - a Tour de France 2003 és az Aero-Dynamik 1970-es munkájuk különösen kanyargó ritmusait standard technolüktetéssel váltja fel, és nincs bennük semmi a Beach Boystól származó dallamokból, melyek az Autobahnt mozgatták, vagy az 1978-as Neon Lights coda-ját olyan tökéletessé tették - de élő környezetben ez alig számít. Először is: eddigi munkájuk párját ritkító. Negyed évszázad elmúltával a Trans Europe Express fémes csengése még mindig merészen szól, és a Radioactivity merev szépségétől még mindig elakad a lélegzetünk az izgalomtól. Másodszor: nehéz elképzelni manapság ennél brilliánsabban színpadra vitt élő bulit. A quartet szinte mozdulatlan: amikor Ralf Hütter váltakozva bólogat fejével a zenére, a közönség ujjong, mintha legalábbis a térdein átcsúszott volna a színpadon, és rózsákat kezdene osztogati a hölgyeknek az első sorban.
Ehelyett olyan dolgokra koncentrálunk, melyek normálisan nem számítanak: a világításra, amely pompás, és a vetítésekre, melyben a filmek bőrgatyás férfiakról hatalmas háború előtti autókra váltanak az Autobahnhoz.
A legnagyobb éljenzés akkor következik, amikor elhagyják a színpadot, és robot hasonmások váltják fel őket, és egy háttérfelvételre dolgoznak. Gyanítható, hogy valahol a színház belsejében a zenekar kuncog az iróniától.
eredeti: http://www.guardian.co.uk
fordította [PJ] Júlia