Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2004-ben »

A Kraftwerk az átvezetés a dada és Bambaataa között

Autobahn és On
Miami New Times; 2004. november 18.
/ Jean Carey /

A Kraftwerk honlapjára bejelentkező látogatókat a zenekar nevét közlő zöld unicode szöveg üdvözli, és egy, az RKO Studios régi logójához hasonló sugárzó rádióadótorony vonalas rajza. Egy újabb klikkelés létrehoz egy menüt a Kraftwerk néhány legismertebb művéből, beleértve a "Boing Boom Tschak"-ot és a "Radioactivity"-t, amely színuszhullámokban gördül át a képernyőn. A honlap "photo" része csupán egyetlen képet tartalmaz a zenekarról, négy ember - vagy talán ők robotok - üres színpadon, fém állványon lévő laptopok mögött pózoló közönséges csoportjáról.

Az egyéni sztárság ilyen elutasítását, valójában szerény azonossággal, a Blue Man Group-tól egészen a Guys in Suits művészeti együttesig választották és vették kölcsön nyilatkozók. De a Kraftwerk nagy diszkrécióval terjeszti és felügyeli robotszerű ábrázolását, kerülve a túlzást, és egy hosszú és nemrég véget ért szabadság ellenére is olyan jelentős és befolyásoló zenei ismertetőjelük van, mint védjegyes látványuk.

2003-as albumukkal, a Tour de France Soundtracks-szel, a Kraftwerk 1986 óta első, új anyagot tartalmazó albumával turnézva Ralf Hütter kétesen nyilatkozik arról, mit csináltak az elektronikus popzene német ősapái az elmúlt másfél évtizedben.

"Néhány, a KlingKlang stúdiónktól független minimalista munkán dolgoztunk", habozik Hütter, aki most Florian Schneider eredeti taggal együtt a zenekar egyik fele. A KlingKlang a Kraftwerk hírhedten titkos főhadiszállása Düsseldorfban. Amikor időnként az elszánt rajongó felfedezi a koordinátákat, és ír egy levelet a Kraftwerknek, a boríték visszatér a feladóhoz, felbontatlanul.
A Kling Klang azon túl, hogy a stúdiót tartalmazó fizikai szerkezet, egyfajta márkanévként, címként is szolgál, amely alatt a Kraftwerk zenéit kiadják.
"Egy csomót rajzolunk", mondja, mikor kényszerítettük, beszéljen arról, mit csinált ő és Schneider a Kraftwerk hosszú szünete alatt. "Sok multimédiás projekt. Írjuk a videók forgatókönyvét. Mindezek a projektek lassan készülnek, de a mi irányunkba haladnak."

Schneider és Hütter a főiskolán találkozott Németországban, 1969-ben, és John Cage és Karlheinz Stockhausen programzenéje ihlette meg őket. A duó először 1971-ben alapította meg a Kraftwerket, kiadva a német Kraftwerk 1 LP-t.
Az évek folyamán a zenekarban benne volt Karl Bartos, Wolfgang Flür, Henning Schmitz, Fritz Hilpert és Emil Schult, akik mind (Schult kivételével, aki sikeres festő) zenei szólókarrierbe kezdtek. Első amerikai kiadásuk, az 1974-es Autobahn, tartalmazta a teljesen szintetizátoros, címadó, 23-perces, dalt, valamint a vocoder első, popzenei lemezen való alkalmazását.

"Valójában improvizált élő zenéből származunk", mondja Hütter, a dadaista Cabaret Voltaire együttesre (nem az azonos nevű zenekarra) utalva. Tényleg van némi kényszeredett, kaotikus humor a Kraftwerk feszesen vezérelt hangképeiben. Az olyan számokban, mint a "The Model" (az 1978-as The Man Machine-ről) és "Music Non Stop" (az 1986-os Electric Café-ról) hallható halvány vigyorgásokról megjegyezve Hütter ugyanazt a tréfás, illedelmes humort viszi át, és a könnyen hozzáférhető technológia mindenütt jelenvalóságának ugyanazt az átölelését és beletörődését tükrözi, amit a Kraftwerk dalok: "Olyan vicces, mint egy számológép. Szociális magyarázat, de a mi életünk és a mi rögeszméink összefüggésében."

A turnézás és zeneszerzés nehézségei - a zenekar megerőltetőnek találta, hogy régi VW-méretű hard drive-okkal hurcolkodjon, mondja Hütter - okozták azt, hogy a Kraftwerk a nyolcvanas években visszavonult a nyilvános élettől, éppen amikor zenéjük elkezdett megragadni, és befolyásolni a kor olyan más művészit, mint Thomas Dolby, Underworld és Heaven 17. A zenekar átvezető slágerré is vált a bimbózó városi tánckörökben, ugyanúgy vonzva kezdő hiphoppereket és DJ-ket, mint azokat, akiket egyszerűen lenyűgözött az, ami akkoriban a kiszámítható és a programozott szintetizátoros zene újdonsága volt. A Kraftwerk mindig is tartózkodott az élő dobostól, ehelyett ritmusgépekre (melyek közül néhányat Schneider maga készített) és (az évek folyamán javuló) Moog szintetizátorokra támaszkodva, hogy passzoljon kigondolt, robotokról és névtelenségről szóló esztétikájukhoz.

A Kraftwerk csendesen átszivárgott, bármi is történt, újra felszínre törve (Hütter ragaszkodik ahhoz, hogy a Tour de France Soundtracks nem egy visszatérési turné vagy album), meglehetősen ugyanabban a formában. De a "Computer World" kiadása óta eltelt 17 évben valami történt. Konkrétan az Afrika Bambaataa és a Soul Sonic Force történt.
1982-ben Bambaata, aki már Kraftwerk-rajongó volt, és maga sem idegen a futurisztikus látomásoktól (később Johnny Rotten-nel dolgozott együtt a Sex Pistols-ból a "World Destruction" című stílusilag ellentétes, de egyaránt táncolható dalon) olyan művészi döntést hozott, amely megváltoztatta a zenetörténelem menetét. Néhány már felvett bágyadt ritmustrackjéhez újabb réteget keresgélve Bambaataa belebotlott a "Trans Europe Express" című dalba. A melldöngető ritmusok és a Régi Világ létrejött kombinációjából, a moll Korg műből lett a "Planet Rock" páratlan szenzáció. Ami mellékhatásnak tűnt - a Kraftwerk szintetizátorának és basszusmeneteinek sampelése - hamar kötelezővé vált a technikai érdeklődésű lemezproducerek és az euro-coolba való gyors berobbanást kereső DJ-k számára.

"Az elektrokultúra mindenütt itt van," ámuldozik a telefonban Hütter Rióról, ahol egy kőszirt melletti szálodába húzódott be az esti előadás előtt. Hütter azt mondja, talán merít némi ihletet a turnézás újrafelfedezett örömeiből. "Ez a turné számos különböző helyszínt adott, melyekkel dolgozhatok", folytatja. "Skandináviában kezdtük a télen, aztán belefutottunk néhány furcsa kulturális szituációba Moszkvában, a hóban. Így a klímaváltozásokon, időjárással összefüggő hangokon gondolkodom."

Az "Aero Dynamik", a Soundtracks egyik új dala, meglehetősen tipikus Kraftwerk utazás, és szilárd átvezetés a múltból a jelenbe. A dalnak visszafogott, szinkópás billentyűzet-dallama van, és dobgépes, kattogó ritmusa, egyszerre pompásan minimalista hangzású, és olyan, mint amit a "mathlete"-ek (nem ismerem a filmet, nem tudom, hogyan volt ott fordítva) csináltak a "Bajos csajok (Mean Girls)" című filmben a letartóztatás alatt. A Kraftwerk zenéje, annyi más művész sample-inek forrása, egyszerűen kissé tudományosan precízen szól, mert teljes egészében eredeti és zenei előzmény nélküli. Ez nem azt jelenti, hogy a Kraftwerk nem használ más hangszerkezeteket; az egész Trans-Europe Express albumot Németország és Franciaország vasútállomásainak hangjainak szentelték, és azokat is használja. Az 1977-ben kiadott Trans-Europe Express volt az ihlet az Orchestral Manoeuvres in the Dark 1983-as remekművének, a Dazzle Ships-nek, amit egy angol hajógyárban vettek fel.

Hütter bizakodó a Kraftwerk fantáziátlan image-ével és lehetséges örökségével kapcsolatban.
"A zene semmiképpen nem közelíti meg azt, amit az elektronika ki tud fejezni. Az ember és gép kölcsönhatása csak most valósul meg," mondja Hütter. "De nem akarom megmondani az embereknek, mit gondoljanak a Kraftwerkről, még egyes dalokról sem. A zenénk olyan, mint egy útmutató, és nem forgatókönyv, gondolataikhoz és képzeletükhöz. Hallgassák és találják ki saját történetüket."

eredeti: http://miaminewtimes.com

fordította [PJ] Júlia